2011. június 20., hétfő

Török gazdasági csodáról ír a Világgazdaság

Íme a török gazdasági csoda: nyolc év alatt háromszorosára nőtt a GDP


A török Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) figyelemre méltó sikerrel irányította a gazdaságot 2002 óta. Eredményei a modern Törökország történetében szinte egyedülállók, és csak a Demokrata Pártéihoz (DP) hasonlíthatók, amely a többpárti demokrácia kezdetétől egy évtizeden át irányította az országot.

A DP kormányzása úgy rögzült a török köztudatban, mint a fenomenális növekedés és a gyorsan terjedő szabadság korszaka. A mostani, június 12-i választáson kapott mandátummal az AKP új mérföldkövet állíthat Törökország fejlődésében, csaknem 42 évvel az után, hogy egy katonai junta megdöntötte a DP uralmát. A hajdani párt vezetőjét brutálisan kivégezték a katonai bíróság színjátéka után. Vele ellentétben az AKP vezetője, Recep Tayyip Erdogan – aki most kezdi a harmadik kormányzati ciklust – szemlátomást megteremtette a török hadsereg és a bürokrácia feletti demokratikus ellenőrzést. A két intézmény láthatóan elveszítette azt a képességét, hogy kikezdje a választások eredményét.
Törökország legutóbbi átalakítása 2001-ben, súlyos gazdasági, politikai és társadalmi felfordulás idején kezdődött, ezt az akkori török miniszterelnök, Bülent Ecevit úgy jellemezte, hogy „a török állam válsága”. Az 1920-as évek elejétől hatalmon lévő tekintélyelvű, bürokratikus rendszer akkorra oly mértékben elszigetelődött a lakosságtól, hogy legitimációja teljesen megszűnt, az önérdekű, járadékvadász körök fogságába került. A kormányozhatóságot idővel aláásta a modernizáló elit és a köznép közötti feszültség. A reformok és a rájuk adott válaszok, illetve a populista és pragmatikus kabinetek közötti politikai inga mozgása többnyire gyengítette a köztársaságot.
Míg Japánban 1945 után de facto egypártrendszer keretében folyt a kormányzás, addig Törökországban átlagosan 14 hónapig volt hatalmon egy-egy kabinet az 1960 és 2000 közötti időszakban. Miközben Japánban a politikai merevség elősegítette a gazdasági csoda kibontakozását, addig Törökországban az önérdek által vezérelt establishment tehetetlensége egy kielégítetlen várakozásokkal terhelt, elbátortalanított társadalom kialakulásához vezetett.
Nagyon fontos annak megértése, hogy Törökország miként mozdult el a korrupt kapcsolatok rendszerétől a gazdasági dinamizmus irányába. Először is, Erdogan kormánya felismerte, hogy a változás nagyobb stabilitást tud hozni, mint az egy helyben topogás, amely elkerülhetetlenül káoszba torkollik, amint eluralkodik a gazdasági hanyatlás és a politikai belharc. Másodszor: Törökország példája megmutatta, hogy valamely külső horgony – például az EU-csatlakozás vagy az IMF-tagság – döntő jelentőségű lehet a változás elindításában és a prosperitás kiteljesítésében.
A legjobban azonban akkor értjük meg, hogy Erdogan kormánya mit csinált helyesen, ha megvizsgáljuk, mi ment félre az elvesztegetett 1990-es évtizedben. Azt az időszakot lassú és egyenetlen növekedés, alacsony, 3400 dollár körüli egy főre jutó GDP, drámaian gyenge termelékenység, a közszférát és a magánszektort egyaránt terhelő, gyenge fiskális és pénzügyi pozíció, tartós, átlagosan 70 százalék körüli infláció, a versenyképesség hiánya, 10 százalékos munkanélküliség és kiterjedt korrupció jellemezte. Ezen tényezők hatására utalt Európa Törökországra úgy, mint amely „túl nagy, túl szegény és túlságosan instabil” a teljes jogú EU-tagsághoz.
Az elhúzódó válságot megelégelve az akkori Ecevit-kormányzat átfogó reformcsomagot fogadott el, amelyet az annak idején hivatalban lévő gazdasági miniszter, Kemal Dervis állított össze. Ennek a rugalmas árfolyamrendszer ugyanúgy része volt, mint az inflációs célkövetés. A makrogazdasági alapok lerakása után először gazdasági, majd hamarosan politikai stabilitás bontakozott ki. Ekkor, 2003-ban jött az AKP első egypárti kormánya, amely lelkesen támogatta az ország IMF-ihletésű stabilizációs programját. A fájdalmas reformok átvészeléséhez további erős impulzust adott az EU-csatlakozást célzó útvonalterv elfogadása. Az akkortájt világszerte tapasztalható, különösen kedvező gazdasági körülmények kétségkívül sokat segítettek, az igazi elismerés azonban a kormányt illeti, amely ragaszkodott a liberalizációs ösztöneihez.
A következetesség kifizetődővé vált. A török gazdaság 2002 és 2007 között a történetének leghosszabb – átlagosan évi 6-7 százalékos – növekedési időszakán ment keresztül, miközben az infláció meredeken esett (jelenleg 3,9 százalékon áll). A gazdaság ráadásul ellenállóvá vált a globális pénzügyi válsággal szemben, amelyre meglepő módon erős fellendüléssel válaszolt. A GDP éves bővülési rátája 2010-ben 9 százalék volt. Bár az ország lélekszáma gyorsan növekedett, az egy főre jutó GDP-t 2002-höz viszonyítva sikerült megháromszorozni, a mutató 2010-ben elérte a 10500 dollárt. Ennek folytán az ország az előrejelzések szerint kilép a közepes jövedelmi kategóriába sorolt államok közül, és már 2012-ben beléphet a gazdagok klubjába. E tények ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy Törökország rendkívül vonzó a külföldi működő tőke számára, és e tekintetben állja az összehasonlítást a többi, gyorsan növekvő felzárkózó állammal.
Súlyos problémák természetesen maradtak. A folyó fizetési mérleg hiánya folyamatosan növekszik (2010-ben elérte a GDP 6,8 százalékát), ez a reformok újabb hullámát kényszeríti ki. A munkanélküliség szintje továbbra is magas, bár a foglalkoztatás ma elterjedtebb, mint valaha is volt.
Modern kori történelme során Törökország először bizonyult ellenállónak egy komoly, globális válsággal szemben, sőt, le is kapcsolódott Európáról, és már 2010-ben gyors növekedést produkált. Gazdaságának szilárdsága – csakúgy, mint a kormány „zéró hibaszázalékkal” vezetett külpolitikája – nagyban segítette, hogy meghatározó regionális hatalommá váljon. Törökország a sikeres gazdaságfejlesztés mintája. A kérdés most már csak az, hogy miként használja fel gyorsan növekedő gazdasági erejét.
Szerző: Ibrahim Öztürk

(Világgazdaság)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése