Az orosz űrtervek
 |
| Valahogy így kezdődött: "Szovjet ember a világűrben." |
Egy
hat részes sorozatot indítottunk útjára, ami „Újabb űrverseny kezdődik?”
címen, profi módon elemzi, foglalja össze a témával kapcsolatos legfontosabb
tudnivalókat. Sokat – sem elvenni, sem - hozzá tenni nem lehet a leírtakhoz,
melyekhez igen jó illusztrációkat is mellékelt a szerző. Akár iskolai tananyag
is lehetne, feltéve, hogy a jövő nemzedéke számára fontos lehet – sok más dolog
mellett persze – az ilyen jellegű információ is. Az űrkutatás, az űrutazások
története mindenesetre megérdemelné, hogy többet foglalkozzunk vele. Annál is
inkább mivel vannak olyan elméletek, amelyek szerint egy előző, az özönvíz
során elpusztult civilizáció során talán már tudott repülni az emberiség.
Lehet, hogy erről is érdemes lesz majd egyszer komolyabban szót ejteni, de
előbb lássuk a mai és a közelmúlt eseményeit. Ez itt a sorozat harmadik része:
 |
1. ábra. Az immár közel fél évszázados Szojuz űrhajó
|
A Műszaki Egység feladata a napelemek
általi energiatermelés, de itt találhatók az űrhajó hajtóművei is. A Visszatérő
Egység lekerekített csonka kúp formájú, ebben foglal helyet a legénység
leszálláskor, de a kilövési eljárás idején is. Az irányító-rendszereket
ugyancsak itt találhatjuk. Végül, az űrhajó csúcsa felé haladva legfelül kapott
helyet az Orbitális Egység, benne a hasznos teher, tudományos műszerek és egyéb
berendezések, a legelején pedig dokkoló-rendszer foglal helyet, zsilipajtóval.
A visszatérés megkezdése előtt az Orbitális Egységet leválasztják, majd a
hajtóművet beindítva fékezik az űrhajót. Később leválik a Műszaki Egység is, a
Visszatérő Egység pedig belép a légkörbe, az alján hővédő pajzs óvja az
áthevüléstől, végül ejtőernyős fékezést követően ér földet, az utolsó métereken
kicsiny fékezőrakéták enyhítik az ütközés erejét.
A Szojuz űrhajó első három
kísérleti indítása kisebb nagyobb balesetekkel találkozott, ennek ellenére
1967. április 23-án már pilótával bocsátották fel, Vlagyimir Komarovval a
fedélzetén. Az út mindjárt tragédiába is torkollott, a műszaki hibák
sorozata miatt félbeszakított repülés végén, az ejtőernyős ereszkedés fázisában
sem a fő, sem a tartalék ernyő nem nyílt ki, a leszállóegység nagy sebességgel
a földbe csapódott, az űrhajós szörnyet halt.
A katasztrófa után az ejtőernyő-rendszert
áttervezték, ám a munka lassan haladt, hiszen öt
különböző Szojuz űrhajót fejlesztettek egy időben, más-más
hordozórakétákhoz. A listán szerepelt többek közt egy Holdat megkerülő típus
(Szojuz 7K-L1), egy Holdra szálló változat (Szojuz 7K-LOK), az előbbi
Proton hordozórakétával, az utóbbi pedig az N1-essel repült volna,
míg a többi Szojuz típus az R-7-essel.
A Szojuz űrhajók esetén az
automatizálást részesítették előnyben, pl. a dokkolás emberi beavatkozás nélkül
zajlik le, míg az amerikaiak általában a kézi vezérlést részesítették előnyben,
automatikus dokkolásra csak az Amerikai elnök által nemrégiben törölt
Constellation Program Orion űrhajója lett volna képes, azaz az orosz
technikához képest 50 éves lemaradással.
Az Apolló-8 holdkerülését
követően a Szojuz 7K-L1 program már nem volt politikailag
számottevő, így személyzet nélkül repült, mint Zond űrszonda (Az első
példány a Vénusz felé indult, a Zond-2 már 1964-ben plazmahajtóművet(!)
használt a Mars felé vezető pályája során, a többi Zond a
holdkutatásban kapott szerepet), közülük négy sikeresen vissza is tért a
Földre. Az N1-es hordozórakéta sorozatos kudarca viszont a orosz holdkomp
égi kísérőnk felszínére juttatását akadályozta meg, s szégyenteljes kudarcok
beismerése helyett azok letagadását választották, a szovjet holdprogram
létezéséről csak évtizedekkel később szerezhettünk tudomást, a Szovjetunió
széthullását követően.
A szovjet űrprogram a holdverseny
elvesztését követően az űrállomások építése felé fordult, a civil DOS és a
katonai Almaz program űrállomásait egyaránt Szaljut néven állították
pályára, összesen hetet, két kudarc mellett.
Az első Szaljut-küldetés ugyancsak
tragédiával végződött, habár sikeresen dokkolt, szállt át az űrállomásra, s
dolgozott annak fedélzetén, a háromfős, szkafandert nem viselő legénység a
visszatérés során életét vesztette egy idő előtt kinyílt nyomáskiegyenlítő
szelep miatt.
 |
| 2. ábra. A leglátványosabb fejlődést a
lényegében a Szojuz űrhajó belsejében láthatjuk. A legkorábbi Szojuz űrhajók
vezérlőpultja. |
Az űrhajó belső terét ezután áttervezték,
s a továbbiakban már csak két személyt szállított, akik a fel- és leszálláskor
viszont már űrruhában voltak. A napelemek lekerültek az űrhajóról, helyette
akkumulátorokat alkalmaztak, így a működési ideje ugyan megrövidült, viszont
úgyis az űrállomáshoz repült, nem is volt lényegében szükség, tartós, önálló
repülési képesség megtartására. Az így megalkotott Szojuz7K-T sorozat
31 alkalommal járt az űrben. Farkas Bertalan magyar űrhajóst is
ez a típus szállította a Szaljut-6 űrállomásra, megbízható űrhajóként
szolgálva a szovjet űrprogramot.
A következő típus, a Szojuz-T az
1960-as években még, mint Szojuz 7K-VI-ként kezdte pályafutását, a
hadsereg számára tervezték, majd a cél többször módosult, s végül az 1970-es
évek közepére készült el. Ez az űrhajó már ismét háromszemélyes volt, ám
magassági és súlykorlátok bevezetése mellett.
 |
3. ábra. A Szojuz-T űrhajó vezérlőpultja.
|
Digitális repülésirányító rendszert
használt, visszatértek a napelemes változathoz, üzemanyag-mennyiségét is
megnövelték, így sokkal komolyabb pályamódosításokat is végre tudott hajtani.
A Szojuz-T változathoz köthető
egy máig egyedülálló manőver végrehajtása, a 15-ös példány előbb a Mír űrállomással
kapcsolódott össze, majd az űrhajó kétfős személyzettel felkereste a nagyjából
4000 km-re keringő Szaljut-7 űrállomást, azt megjavították, majd újra
visszatértek a Mírre.
A Mír, modulrendszerű űrállomás
építésével új korszak kezdődött, ehhez kapcsolódott volna az orosz űrrepülőgép,
a Burán is, a Szojuz űrhajókat tartalékként használva amennyiben az
űrrepülőgéppel probléma adódna. Az űrrepülőgép-programot azonban törölték,
viszont a Szojuz űrhajót továbbfejlesztették, könnyebb és erősebb
szerkezetet kapott, puhább földet érést biztosító rendszereket alakítottak ki,
az új változat pedig a Szojuz TM nevet kapta.
A szovjet űrprogram súlyos válság elé
nézett, egyedül a Mír űrállomás maradt, mint jelentős program, s vele
a Szojuz TM űrhajó. Egyre több bérmunkát voltak kénytelenek
vállalni, a működési költségek egy része külföldről érkezett. Az USA
űrállomás-programja vajúdott, többször átdolgozták, a NASA is betársult a Mír üzemeltetésébe.
Lényegében az első űrturistát is a szovjet űrállomás fedélzetén köszönthették,
újabb korszakot nyitva a világűr meghódításában, a Japán TBS tévétársaság 28
millió dollárt fizetett ezért, és egyben japán első űrhajósaként így jutott fel
az űrbe.
 |
4. ábra. A Szojuz-TM űrhajó vezérlőpultja.
|
A Míren hosszú távú repüléseket
hajtottak végre, modulrendszere korábban lehetetlen bővítéseket biztosított, a Kvant, Kvant-2, Szpektr, Krisztall, Priroda és
az űrsiklók dokkolásához használt dokkoló-modullal kiépítve teljes tömege
meghaladta a 124 tonnát.
A Mír-2 már nem épült meg, miként az
önálló USA űrállomás sem, az orosz elemeket a Nemzetközi Űrállomásba
integrálták. A kiszolgálásához új űrhajó-változatot dolgoztak ki, a
személyzetre vonatkozó korlátozásokat kitolták, így az adott űrhajós akár már
190 cm magas és 95 kilogramm is lehet. A fékező ejtőernyőket és a –rakétákat is
módosították a puhább földet érés érdekében, változott a fedélzeti kezelőpanel.
A módosításoknak ára volt, így már csak 100 kg hasznos terhet vihettek fel és
50-et hozhattak vissza.
Az eredeti elképzelések szerint a Szojuz TMA csak
mentőegységként szolgált volna vész esetén, a Nemzetközi Űrállomás 3 fős
legénységének menekítésére, azonban az amerikaiak törölték lakómoduljuk
felvitelét, miként a mentőcsónak tervezetüket is, így a Szojuz TMA
maradt az űrállomás személyzetcseréjének egyetlen eszköze a Columbia
űrrepülőgép katasztrófáját követően, s lesz majd a jövőben is, az amerikai űrrepülőgépek
2010-es nyugdíjazását követően hosszú évekig. A korszerűsítési munkák
folyamatosan zajlanak, 2010. Szeptember 30-án indul a világűrbe a legfrissebb
változat első példány Szojuz TMA-01M néven.
 |
5. ábra. Végül az immár teljesen digitális Szojuz-TMA.
|
A Szojuz és hordozórakétája
nagyszerű tervezését bizonyítja, hogy az 1960-as években történt
kifejlesztésüket követően még 50 évvel is egészen biztosan repülni fognak majd,
kiszolgálván az ISS-t, az emberiség eddigi legnagyobb léptékű űrvállalkozását.
Sőt, történelmi pályája akár még
magasabbra ívelhet, hiszen a már most is rendelkezésre álló BlockD/DM,
illetve a Fregatt rakétafokozattal megtoldva akár a közeljövőben is képes lenne
egy holdkörüli repülésre, űrturistáknak 100 millió dollárért kínálják a lehetőséget;
illetve, kisebb változtatásokkal, a nem túl távoli jövőben akár a holdra
szállás is kivitelezhető vele. Sikertörténete tehát páratlan.
A Burán űrrepülőgép
és az
Energia hordozórakéta
Amikor az USA bejelentette
űrrepülőgép-programját, nem titkoltan katonai szerepet is szánva neki, a
szovjetek lemaradni látszottak. Nekiláttak tehát ők is a fejlesztéseknek, hogy
az 1980-as évek végére megfelelő választ adjanak, megépítsék a maguk
újrafelhasználható űrsiklóját. A szovjetek számos megoldást az amerikaiaktól
vettek át, a formát mindenképpen.
 |
6. ábra. A Burán űrrepülőgép büszkén emelkedik az Energia
óriásrakéta hátára erősítve.
|
Az amerikai megoldáshoz képest a szovjet
rendszer sokkal rugalmasabb, hiszen a hordozórakéta-komplexumot az űrrepülőgép
nélkül is lehet használni, ellentétben az amerikaiakéval. Erre később a NASA is
rájött, de soha nem jutott el a fejlesztésekben a megvalósításig. Az orosz
űrrepülőgépet is szállító Energia rakéta teherbíró-képessége egészen páratlan,
akár 200 tonnát is képes lenne a földkörüli pályára juttatni – kiépítésétől
függően.
Az orosz óriásrakéta hivatott nehéz
terheket a világűrbe szállítani, közte a Burán Űrrepülőgépet. Az
orosz űrrepülőgép lényegében azonos méreteiben az amerikai nővérével, ám
hasznos terhet többet tudott szállítani, révén a főhajtóművek magán az Energia rakétán
kaptak helyet, így azok nem jelentettek plusz terhet a Burán számára,
viszont nem is voltak újrafelhasználhatók. Az Energia rakéta
oxigén-hidrogén keverékkel működött.
Jóval nagyobb szerepet kívántak a Buránnak szánni,
mint az amerikaiak a saját űrrepülőgépüknek, kezdve a szovjet rakétapajzs
kiépítésétől a Mír-2 űrállomás felépítésén át a nukleáris hulladékot
a Napba szállító űreszközök felbocsátásáig, beleértve természetesen a Hold és a
Mars benépesítését is.
Az Energia nehézrakéta első
kipróbálására 1987-ben került sor, amikor a Poljusz katonai műholdat
kívánták vele felbocsátani, ám annak irányítórendszere hibája miatt ez nem
sikerült. A főpróba tehát megtörtént, indulhatott a Burán, ám pilóta
nélkül. 1988. november 15-én startolt és alig 206 perc múlva már vissza is
tért, teljesen automatikus vezérlés mellett. A siker ellenére azonban soha nem
repült újra. Egyszerűen nem volt pénz a működtetésére. Következő repülésének
időpontját ki sem tűzték.
Végül Kazahsztán birtokába került, ahol
egy hangár rászakadt és összetört, a másik – majdnem teljesen kész –
űrrepülőgép a Picska nevet kapta, ugyancsak Kazahsztánban található –
a szabad ég alatt rohad…
További két példány van félkész
állapotban, s történtek próbálkozások a program feltámasztására, de erre kevés
esély van. Az Energia hordozó-rakéta is rendkívüli képességekkel
rendelkezik, ezt bizonyította is, újbóli használata ugyancsak politikai döntés
kérdése, s az ugyancsak hiányzik. Az új orosz fejlesztési tervekben nyoma sincs.
 |
7. ábra. Így ért gyászos véget a Burán, évekkel a sikeres
útját követően, a ráomlott hangártető alatt…
|
Az Angarától a Klipperig
A Szovjetunió felbomlása jelentősen
kihatott az űrprogramra is. Oroszország vette át a programok nagy részét, de
csak a kezdeti sokkhatást követően. Számos terv esett áldozatul a pénzhiánynak,
de volt, hogy az adott programot ugyan nem törölték, de egy kopejkát sem
áldoztak rá többé. Így járt a Buran űrrepülőgép és az Energia
hordozórakéta is. Egyetlen reménységük a Mír űrállomás maradt, ennek
fenntartásába viszont a külföldi partnerek, mindenekelőtt az USA is beszállt.
Az űrtechnikát a teljes összeomlástól a
Nemzetközi Űrállomásba kapcsolódással kívánták megakadályozni, az egyik
alapegység, a Zarja NASA pénzből készült. Az első teljesen orosz
egység a Zvezda így is másfél évet késett. Az orosz egységek közül 2010
tavaszáig csak egyetlen újabb került fel, a Pirsz. Bő 8 évnek kellett eltelnie
tehát a következő orosz modul csatlakoztatásáig, még ha csak egy igen szerény
méretű dokkoló és zsilipkamráról volt is szó. Az MRM-1 és
a Ruszvet (Hajnal) kettőséről van szó, ez utóbbi pedig igen
hasonlatos a Pirszhez. Csatlakoztatásával négy dokkoló-egység van immár az
ISS-en. Komolyabb orosz kutató-egység felvitele 2012 előtt nem esedékes.
Viszont a Nemzetközi Űrállomás működése és működtetése lehetetlen lenne az
elkövetkezendő években az orosz Szojuz TMA használata nélkül.
A szovjet korszak befejeződésével az
oroszokat talán a legnagyobb csapásként érte a kazahsztáni űrrepülőtér határon
kívülre kerülése. 1995-ig eléggé zavaros állapotok uralkodtak ott, a sorvadás
látványos volt, ám egy 1995-ös egyezmény alapján a város orosz felügyelet és
-költségvetés alá került, az űrközpont bérleti jogát elég különleges módon
oldották meg, így került pl. az első két orosz űrrepülőgép kazah tulajdonba.
2005-ben az egyezményt megújították, az
oroszok jelenléte így 2050-ig garantált, évi 115 millió dollárért, évente újabb
50 millió dollárt a létesítmények használatáért. Az egyezményt Kazahsztán csak
2010-ben ratifikálta, miután az oroszok más egyezmények felbontásával
fenyegettek. A kedélyek azóta sem csillapodtak, ami Oroszországnak igen
kellemetlen, hiszen a Proton és a Zenit hordozórakéták csak
Kazahsztánból indíthatók. A Szojuzokat ugyan fel lehetne bocsátani
Pleszeckből, de már csak pilóták nélkül. A probléma áthidalására egyeztek meg
az ESA-val és építettek fel indítóállást a Szojuzok számára Kourouban,
illetve új hordozórakéta fejlesztésébe kezdtek.
A megoldás másik útja teljesen új
űrközpont felépítése, ennek bejelentése 2008-ban meg is történt. A helyszín az
orosz-kínai határvidék, azaz távol-kelet, Vosztocsnij. Az építkezést 2010-ben
kezdték. 2015-re a legtöbb létesítménynek már állnia kell, azonban emberek
felbocsátása erről az új űrközpontról csak 2018-ban várható. Az űrközpontot
kiegészíti majd egy komplett légi bázis, új kozmonauta-kiképzőközpont,
kutató-fejlesztő állomás, egy vadonatúj város a dolgozóknak, s természetesen
egy elnöki birtok. A tervek szerint 2020-tól már a teljes orosz űrprogramot
innen kívánják bonyolítani.
Nem elég, hogy a legfontosabb űrrepülőtér
nem orosz területen van, de egyes hordozórakétákat sem „otthon” gyártják, pl.
a Zenit, vagy a Ciklon típusokat Ukrajnában. A megoldást
teljesen új, modul-rendszerű hordozórakéta kifejlesztésében látták, s már az
1990-es évek elején elkezdték tervezni az Angara-család elemeit, a Ciklon,
a Zenit, a Proton és a Szojuz hordozórakéta-családok
teljes ki- és felváltására.
Az
1992-es változatok még kissé furcsán hatottak, azóta a tervek nagyban
módosultak, a legfrissebb elképzelések 2008-ban születtek.
 |
8. ábra. Az Angara hordozórakéta különböző kiépítései.
|
Az Angara modul-rendszerű,
alapegysége az üresen 10 tonna tömegű URM (Univerzális Rakéta
Modul), feltöltve 140 tonna, s egyetlen RD-191-es hajtómű gyorsítja. A
nagyobb változatok több ilyen fokozat párhuzamos elhelyezéséről szólnak.
Az Angara-7 már hét darab URM fokozatot
tartalmazna, teherbíró-képessége ezáltal 43 tonnára növekedne, ami a Proton rakétáknak
a duplájánál is több. Az Angara-100 terveivel is megismerkedhettünk már
2005-ben, ez már nem az URM elemekre épül, hanem megnagyobbított
részelemekre, s a hajtómű is más, RD-170 és RD-180-as. Az RD-170-es még a Zenit rakétákhoz
készült, az RD-180 ennek „félbevágott” változata, jelenleg az amerikai Atlas
hordozórakéta első fokozatát gyorsítja. Az Angara-100 teherbírása már
eléri a 110 tonnát, a jövőbeni Hold- és Mars-repülések kiszolgálására készül.
Habár a pénzhiány még átmenetileg gondot
okoz, az RD-191 hajtómű fejlesztése elég lassan halad, még csak egyetlen URM készült
el, felbocsátása csak 2011 végén várható, újabb rakétacsalád körvonala is egyre
jobban kibontakozik.
Az Hrunyicsev vállalat mellett a másik
óriás is letette a maga terveit az asztalra, hiszen a Roszkozmosz sem akart
lemaradni, az elképzeléseiket pedig már eleve az új, a Vosztocsnij Űrbázis
adottságaihoz hangolták. Nemrég készült el a Szojuz-2, illetve Szojuz-3
változat, immár nagyobb teljesítménnyel.
Első fokozata 3 db RD-180-as hajtóművet
tartalmaz, a második fokozat pedig 4 db RD-1024-est. A pilótás változatnak 18.8
tonnát kell tudnia pályára juttatni, teherszállító változatai 23, 35, illetőleg
50 tonnát. A gyártási felügyeletet a Progresz Tervezőiroda nyerte el. A
végleges terveket 2010 szeptemberéig kell letenni az asztalra.
A határidőket tekintve az új rakéta nem
állhat szolgálatba korábban 2015-nél a Vosztocsnij Űrközpont elkészülte előtt.
A hírek szerint a RUSz-M nevet viseli. Az Orosz Űrügynökség két, nagyjából
hasonló hordozórakéta-család kifejlesztését rendelte meg tehát, a döntés mögött
olyan elképzelés is állhat, miszerint nem akarnak egyetlen típustól függeni,
hiszen ha bárhol gond merülne fel, az egész űrprogram veszélybe kerülhetne.
 |
9. ábra.
A RUSz-M hordozórakéta változatai.
|
A Szovjetunió széthullását követően három
nagyobb, űrhajók tervezésével és építésével foglalkozni kívánó cég maradt az
orosz űriparban. Az Orosz Űrügynökség 2005-ben írt ki pályázatot a Szojuz űrhajók
kiváltására mind az ISS, mind a későbbi űrprogramokban. A sorban az első a
Molnyija, az orosz űrrepülőgépes program meghatározó résztvevői.
A Molnyija az 1990-es években hozakodott
elő a MAKS tervezettel, az Antonov-225 óriás teherszállító repülőgép
hátáról világűrbe induló űrrepülőgépre vonatkozó elképzelésével. Több verziót
is kidolgoztak. 1993-94-ben teszteket is végrehajtottak, arra voltak
kíváncsiak, vajon lehetséges-e az óriásgép hátáról űreszközt indítani. Az ESA
pénzelte a kísérleteket. Habár a MAKS kifejlesztése is hasznos
információkhoz jutott volna, ha folytatják, igazából az angol HOTOL űrrepülőgép
fejlesztése jutott gazdag tapasztalatokhoz, melynek indítását ugyancsak az
Antonov-225 hátáról tervezik.
A Molnyija nem kapott támogatást, ennek az
is oka lehet, hogy az Antonov gyár Ukrajna területén található. Orosz
rendszerre volt szükség.
A sorban a második a Hrunyicsev vállalat.
Űrállomás-építésben rendelkeznek gazdag tapasztalatokkal. Ők állnak az Angara
fejlesztések mögött is. A Szaljut és az Almaz űrállomásokkal
megépítésével szereztek hírnevet. Az utóbbi katonai célokat szolgált, s ki is
fejlesztettek hozzá egy személyszállító űrhajót, mely a TKS nevet kapta. Annak
idején még Csalomej tervezte, a katonai célok mellett a Hold-repülésekhez is
felhasználták volna.
A TKS alapvetően különbözött
mind a Szojuz, mind az Apolló típustól. Három fő egység alkotta,
a méretes FGB egység volt a hasznos teher raktere, a személyzet
élettere. Saját hajtóművekkel és hajtóanyagtartályokkal rendelkezett, külön
építőelemként is alkalmazható volt, az ISS orosz modulja, a Zarjais
lényegében egy átalakított FGB egység.
 |
10. ábra. Az épülő új orosz űrtámaszpont helyszíne,
Vosztocsnij.
|
A második fő része a Visszatérő Egység
(VA), emlékeztet az Apolló Parancsnoki Egységére, de annál kisebb. A harmadik
rész a VA modul Hajtóműegysége. Fő feladata a fékezés. A TKS-t pilótás
módban soha nem próbálták ki, űrállomás-modulként azonban többször is
felhasználták.
A Hrunyicsev a TKS-en alapuló
terveket nyújtott be, űrhajója a PTK nevet kapta. A VA Egységet
jelentősen megnövelték, aljára pedig az adott feladathoz megfelelő modult lehet
csatlakoztatni attól függően, hogy hosszú távú repülésről van szó, vagy csak az
űrállomáshoz kell csatlakozni. Készült teherűrhajó változat is.
 |
11. ábra. A Klipper űrhajó.
|
A harmadik és legnagyobb a sorban az
Energia, ők gyártják a Szojuz (R7) hordozórakéta-család egyes
típusait, a Szojuz űrhajókat és a Progresz teherűrhajókat. Még
2000-ben kezdték meg a tervezést egy „emelő test” típusú űrhajóval. Ez a
változat ejtőernyővel ért volna földet. Később a terveket módosították, az
űrhajó kis szárnyakat is kapott, hogy kifutópályára is leszállhasson.
A fejlesztés egy ideig párhuzamosan
haladt, végül a szárnyas verzió győzött. Hővédelméről az amerikai és orosz
űrrepülőgépeken megismert, ám továbbfejlesztett csempék gondoskodnának. Az
űrhajó végéhez Orbitális Egység csatlakoztatható, némileg megnövelvén az
életteret, továbbá egy kis Műszaki Egység a pályaváltoztatáshoz, a magasabb
pályák eléréséhez. Az űrhajó a Klipper nevet kapta.
A Műszaki Egységet később „Parom” nevű
Kiszolgáló Egység váltotta fel, mely külön hordozórakétával indul, a világűrben
dokkol a Klipperhez, úgy juttatva fel az űrhajót az űrállomáshoz. Az FGB
Egységhez hasonló Parom nemcsak a meghajtásért felel, a két végén egy-egy
összekapcsoló-berendezéssel is ellátták, s némi plusz élettérrel is
rendelkezett.
A 6.8 tonnás Parom újratölthető és
többször felhasználható. Élettartamát 15 évre szánták, folyamatosan
kiszolgálhatta volna tehát a Klipper űrhajót és a teherhajókat. A
Paromnak az adta létjogosultságát, hogy kettébontották vele a Klippert, a
két eszköz így két kisebb hordozórakétával is indíthatóvá vált, nagyobb méretű
rakéta helyett tehát akár két Szojuz-2. A Klipper a két pilóta mellett
további négy embert tudott szállítani.
2006-ban azonban eltolták a
döntéshozatalt, pedig már az életnagyságú modellt is büszkén mutogatták, az ESA
ugyanis 2005 decemberében közölte, nem kíván részt venni a közös programban.
2006 júliusában az Orosz Űrhivatal
bejelentette, egyelőre lemondanak a Szojuzok lecseréléséről, az eddigi
tervek tehát tervek maradnak.
 |
12. ábra. Az ACTS tervezet Föld körüli- és a Holdhoz
tervezett változata, összevetve a Szojuz-TM űrhajóval.
|
A PPTS – avagy az Orionszkij
Az oroszok mihamarabb szerettek volna
választ adni Bush elnök Constellation tervezetére, s ehhez igyekeztek is
szövetségest találni, aki lehetőleg minél több pénzzel és tapasztalattal
beszáll a fejlesztésekbe, ám az orosz űrtitkokat lehetőleg ne kelljen
megosztani. Így adódott a közös európai-orosz űrhajó ötlete, nyilván nem kis
megtakarítást hozott volna. Az ACTS az űrállomás kiszolgálása
mellett, holdraszállás kivitelezésében és holdbázis kiépítésében is szerepet
kapott volna. A Klippernek fontos szerep jutott volna ebben az elképzelésben,
az európai fél azonban visszakozott.
Az elképzelések módosultak, az európai ATV-hez
kapcsolódó új orosz Parancsnoki Egység következett, ez 5-6 fős személyzetet
tudott volna szállítani, majd kialakult az Euro-Szojuz, vagyis a Szojuz
Űrhajó Visszatérő Egysége és egy európai Orbitális Egység kettőse. A holdkerülő
vagy holdkörüli pályára álló vállalkozáshoz egy Proton rakétára szerelt Block DM fokozattal
számoltak, ez utóbbi kis lakóteret is tartalmazott a kényelmesebb utazáshoz.
A tervek többnyire már létező eszközök
felhasználására épültek, mindösszesen a holdkompot kellett volna kifejleszteni
hozzá. Így alacsony költségek mellett aránylag gyorsan kivitelezhető
elképzelésről volt tehát szó.
2007-ben a Szojuz-alapú terveket
csiszolgatták, de konkrét lépések még nem történtek. 2008-ban újra lángra
kapott a közös munka iránti lelkesedés, újabb tervek jöttek elő, egyre jobban
kezdtek hasonlítani az amerikaiak Apolló, illetve Orion űrhajójához.
A Műszaki Egységet továbbra is Európa, míg a Parancsnoki Egységet az oroszok
építették volna. Földkörüli pályára 6, holdra vezető útra négy fős
személyzettel kalkuláltak.
A tervekkel kapcsolatban a két fél között
még komolyabb egyeztetés sem történt, például az oroszok egészen más
tömeg-paraméterekkel számoltak az űrhajójukat illetően, mint az európaiak. Az
elképzelések végül is annyira összegubancolódtak, hogy az ESA Miniszteri
Tanácsa 2008 végén elvetette a közös európai-orosz űrhajóra vonatkozó terveket.
Az ESA saját, pilótás űrhajó kifejlesztését választotta, ám erre
szinte semmi pénzt nem szavaztak meg. Oroszország válaszul 2009 januárjában úgy
döntött, hogy egyedül fejleszti ki saját, következő generációs űrhajóját. A
program jelenleg PPTS (Leendő Pilótás Szállító Rendszer) név alatt
fut, alapvetően a legutolsó ACTS elképzelésre épül.
 |
13. ábra. Az ACTS űrhajó a Föld körüli pályán.
|
 |
14. ábra. Az ACTS űrhajó a Hold felé vezető pályán, a
gyorsító-rakétájával.
|
 |
15. ábra. Az ACTS űrhajó röntgenrajza.
|
 |
16. ábra. Az ACTS a Hold felett.
|
 |
17. ábra. A
Parom rakétafokozat.
|
A PPTS vagy a PTK NP
- a jövő
orosz űrhajója?
A 2009-es bejelentés természetes
következménye volt az ESA lépésének. Az új űrhajóval szembe a következő
követelményeket támasztották:
- legyen képes 4
űrhajóssal a fedélzetén 30 napos önálló repülésre
- 4 űrhajóst az
űrállomásra eljuttatva dokkolni és egy évig működőképesnek maradni
- a holdpálya
elérése, 14 napos önálló repülés keretében, a Hold körül keringő űrállomáshoz
dokkolva pedig 200 napig maradjon működőképes
- legyen
használható teherűrhajóként is.
A felsorolásból látszik, milyen irányt
kívánnak szabni az orosz pilótás űrprogramnak. Folytatni kívánják a Nemzetközi
Űrállomás kiszolgálását, az önálló repülések viszont az űrturizmus fejlesztése
mellett, az ISS-től függetlenül végzett kutatásokat is tartalmaz. Távlati
célként konkrét megfogalmazást nyert a holdra szállás, valamint a holdbázis
kiépítése. Mivel az USA lényegében feladta ilyen irányú terveit, Oroszország
újra a világ vezető űrnagyhatalma lehet, ezt a pozícióját pedig hosszú
évtizedekre be is betonozhatja. Medvegyev orosz elnök álláspontja is ezt
tükrözi, miszerint országának mindenekelőtt az űrkutatás és az informatika
területére kell beruháznia.
Korábban úgy tűnt, egyfajta újabb
űrverseny van kibontakozóban, de a versenytársak sorra elfogytak, az USA
mellett az ESA sem ismerte fel az űrkutatás jelentőségének fontosságát, s
kihatását az egész társadalom közérzetére. Az oroszok mégsem „nyugodhatnak
meg”, hiszen új versenytársak jelentek meg a színen, mindenekelőtt Kína, India
és Japán.
2009. április 6-án a Roszkozmosz
megnevezte az RKK Energiát, mint az új űrhajó végleges terveit elkészítő céget.
Kis idővel később a Progresz tervezőirodát is, mely cég egyben a Rusz-M
hordozórakéta-család fejlesztője is. Az Energiának 2010 júniusára, a Progresznek
2010 szeptemberére kell elkészülnie a tervekkel, s ezt követné a gyakorlati
munka megkezdése. Az első Rusz-M hordozórakéta 2015-ben emelkedhet fel
Vosztocsnijból, az első embert is szállító PPTS pedig legkorábban 2018-ban.
Mindezeket a célokat Oroszország az
amerikai űrköltségvetés töredékéből fogja megvalósítani. Igaz, az amerikaiak
már jártak a Holdon, az is igaz, hogy erre a szovjeteknek is minden esélye
megvolt, néhány napon-héten csúsztak el.
 |
18. ábra. Az ACTS – vagyis, az időközben átnevezett, PPTS űrhajó,
gyorsító-fokozattal a Hold felé tart.
|
A cél: a Hold
A mostani orosz tervek, ellentétben a
törölt amerikai holdprogrammal, nem számolnak gigászi hordozórakétákkal.
Legfeljebb 50 tonnás részegységekben gondolkoznak, ezeket pedig - szükség
esetén -, Föld körüli pályán kapcsolják össze.
A holdexpedíciók során előre küldik a
Holdkompot (jelenleg a VPK nevet viseli), mely földkörüli pályán
összekapcsolódik egy gyorsító fokozattal, s annak segítségével jut el
holdkörüli pályára. Ha mindez rendben végbemegy, akkor indul el a PPTS űrhajó
a maga gyorsító fokozatával a Hold felé vezető pályán. A Holdat elérve 100
km-es magasságú pályára áll, majd a gyorsító fokozat leválik.
Ezt követően dokkol az űrhajó és a
Holdkomp, majd a 4 kozmonauta átszáll a Holdkompba és végrehajtja a leszállást.
Az űrhajó pedig üresen kering tovább. Visszatéréskor a Holdkomp Visszatérő
Egysége repíti fel az űrhajósokat, dokkol az űrhajóval, a személyzet átszáll, a
Holdkomp Visszatérő Egységét lekapcsolják. A legénység a Föld felé indul.
Bolygónkat elérve leválik a Műszaki Egység, végül leszáll a Parancsnoki Egység.
 |
19. ábra. Az űrhajó lényegében ugyanaz, a név kicsit más,
PPTS – PTK NP. Megjelennek a hővédő csempék.
|
Lehetséges továbblépésként egy Hold körül
keringő űrállomás megépítése szerepel. A Holdkomp és az űrhajó is ehhez
kapcsolódna. Ennek a megoldásnak több szempontból is kiemelt jelentősége lenne,
mindenekelőtt ha az űrhajó hibája miatt veszélybe kerülne a visszatérés, akkor
a mentőexpedíció megérkezéséig itt tartózkodhatnának a kozmonauták, az
űrállomás lehetővé tenné akár az űrhajó újratöltését is.
A Hold körüli űrbázistól eltekintve, az
orosz tervek nagyjából fedik az amerikai változatot. Az oroszok nemcsak az
orosz zászlót kívánják kitűzni, hanem tartósan szeretnének berendezkedni égi
kísérőnkön. Bázist kívánnak kiépíteni. Ehhez eleinte a Holdkomp Leszálló
Egységeit használnák. Később fokozatosan bővítenék a telepet. 3-6 hónapos
váltásokban gondolkoznak.
Miként minden űrprogram kapcsán, az orosz
holdbázis létezésével összefüggésben is feltehetjük a kérdést: mi szükség van
rá? Mindenekelőtt a tudományos és technikai kihívás. Később akár a hasznosítás
is szóba jöhet, bányászat mindenekelőtt. De nem lehet kihagyni a szórakozás
nyújtotta előnyöket, pl. a sportot, a turizmust, de a gyógyászatot sem.
 |
20. ábra. Különböző orosz holdkompok. A múltból, a
jelenből és a jövőből.
|
A Holdról sokkal könnyebben lehet
továbblépni, hiszen nincs légköre, tömegvonzása csak hatoda a földinek. Kisebb
és gyengébb szerkezeti elemekből álló rakétákat lehet tehát felbocsátani
felszínéről a Naprendszer külső és belső térsége felé, a visszatérő űrhajósok
számára, mint rehabilitációs központ, de akár mint karantén is működhet.
Egy ilyen holdbázison gyűjthető
tapasztalatok felbecsülhetetlen értékkel bírnak az egész emberiség számára, az
élet alapvető kérdéseire adhatnak válaszokat, s hozzásegíthetnek helyünk
pontosabb meghatározására a Világegyetemben.
2010. tavaszán Oroszországban 520 napos
mars-szimulációs program kezdődött, önkéntesek bevonásával. Magyar
pszichiáterek is részt vesznek a kísérletben. A Holdnál tehát nem kívánnak
megállni, máris gondolkodnak a további lehetőségeken.
Ám miként minden jelentősebb előrelépés,
ez is komoly áldozatot igényel, s mindenekelőtt politikai döntést. Úgy tűnik, a
döntés megszületett. Úgy gondolom, 2011. április 12-én, Jurij Gagarin
repülésének 50. évfordulóján, igen komoly űrhajózási bejelentésnek lehetünk
majd tanúi, egyben pedig annak, hogy Oroszország újra a világ vezető
űrnagyhatalmává válik. Vagy egyedül, vagy Kínával közösen.
 |
21. ábra. Orosz űrállomás a Hold körül. Művészi
ábrázoláson.
|
 |
22. ábra. Holdkörüli pályára tervezett orosz űrállomás. A
Földről- és a Holdról érkező űrhajók fogadására egyaránt alkalmas.
|
Az anyag lezárva: 2010-04-10
Források:
wikipédia
A javított, szerkesztett változat eredetije:
http://www.freeweb.hu/aranylaci/spacerace/2/spacerace-03.htm
Bejegyzések
